Vajdaság és a vajdasági magyarok

Vajdaság műholdképen. Forrás: Google Earth

Az Átlátszó Vajdaság elsősorban a vajdasági magyar közéletet érintő kérdésekkel kíván foglalkozni. Ugyanakkor sajátos helyzetben vagyunk: a Nyugat-Balkán peremén élünk, és beszéljük a délszláv nyelveket is. A helyi sajtóból olykor olyan, a magyar közéletet érintő események is a látókörünkbe kerülnek, amelyekről a magyar nyelvű sajtó csak késleltetve, vagy egyáltalán nem ad tájékoztatást. Portálunk ezért alkalmanként kitekint a nyugat-balkáni eseményekre is.

Ahhoz azonban, hogy az olvasó mindig vissza tudjon csatolni néhány alapvető fontosságú történéshez, fogalomhoz vagy szereplőhöz, egy ismeretterjesztő – legalábbis a szükséges információkat kontextusba helyező – cikksorozattal indítunk. Az alábbi cikkben összefoglaljuk, mit érdemes tudni Vajdaságról, illetve milyen történelmi-közéleti események játszottak szerepet a vajdasági magyarok aktuális helyzetének kialakulásában.

Regionális sajátosság, hogy a szerb tulajdonnevek írásakor – a latin betűs nyelvek szerinti általános szabály értelmében – megtartjuk a szerb nevek helyesírását. Toldalékkal ellátva ugyanakkor – teljes hasonulás esetében – a toldalék kezdő hangja az idegen név utolsó betűjének hangértékéhez hasonul, ahogyan azt a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület Helyesírási Bizottsága A magyar helyesírás szabályainak 10. kiadásához írt, és 1961-ben, a Magyar Szó napilapban közreadott Jugoszláviai Függelékében megindokolta. Ezért ne csodálkozzon az olvasó, ha olyan toldalékos alakokkal találkozik oldalunkon, mint például Aleksandar Vučićtyal, Ana Brnabićtyal, Ivica Dačićtyal és hasonlók. Az írásmód nem véletlen és nem helytelen, hanem a saját vajdasági magyar igényeinkhez igazított, és az MTA által is elismert szabályrendszer alkalmazása.

Elejét véve a Vajdaság vs. Délvidék szóhasználat vitájának az oldal tartalmai között, előrebocsátjuk, hogy – akárcsak a nevében, úgy az Átlátszó Vajdaság cikkeiben is – a Vajdaság kifejezést használjuk. A döntés oka – bárminemű történelmi vagy érzelmi aspektustól elvonatkoztatva – az a tény, hogy a mai földrajzi és politikai értelemben is ez a régió hivatalos megnevezése, amit egyébként következetesen névelő nélkül használunk Vajdaságban.

A régió története

Vajdaság Szerbia északi régiója, melyet három folyó, a Duna, a Tisza és a Száva területileg három tájegységre tagol. Bácska, Bánát és Szerémség összesen 21.506 km2-en terül el. Vajdaság nagy része síkság, a régió 84%-a mezőgazdasági termőterület, ami egyúttal az itt élő lakosság gazdasági profilját is meghatározza. Nemzeti parkja a Fruška Gora (Tarcal hegy) híres bortermelő vidék.
A 2022-es népszámlálási
adatok szerint az ország lakosságának 26.15%-a, vagyis 1 749 356 polgár – köztük a szerb, magyar, román, bunyevác, szlovák, horvát, ruszin és mintegy húsz másik nemzetiség – lakja.

Vajdaság mindig is egy nemzetiségi és vallási szempontból heterogén régió volt, az itt élő népesség nemzetiségi térképe pedig a történelmi események tükrében változott. A 14. századi feljegyzésekben található, többségében magyar eredetű földrajzi és személynevekből arra lehet következtetni, hogy az itt élő lakosság túlnyomó részben magyar volt. A térség etnikai összetételében először a törökök előrenyomulásától északra menekülő délszlávok ide települése, illetve a mohácsi csatát követő, 150 éves török hódoltság elől északabbra menekülő magyarok elvándorlása okozott nagyobb változást.

Az elnéptelenedett területet 1720 és 1787 között III. Károly, Mária Terézia és II. József tervszerűen telepítette újra. Bácskában a 19. század elején 44% volt a szerb lakosság aránya, 31.5% magyar és 24.5% német, Bánátban pedig 29% szerb, 25% német, 18% magyar, a többi román és egyéb nemzetiségű. Ez a nemzetiségi összetétel nagyjából meg is maradt a második világháború végéig.

A 19. század közepén felerősödő forradalmi hangulat és nacionalizmus az itt élő szlávokat is elérte. Nyelvi, kulturális és politikai önállósulásuk jegyében a szerbek 1848 májusában kikiáltották a Szerb Vajdaságot. A függetlenedés véres harcokat vont maga után. 1849-ben létrejött a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságnak nevezett tartomány, amely fennált 1860-ig, amikor a terület egy császári rendelettel visszakerült az Osztrák-Magyar Monarchiához. A következő évtizedek egészen az első világháborúig viszonylag békésen, iparosodással, építkezéssel teltek. Vajdaság ma is meghatározó arculata ebben az időszakban alakult ki.

Impériumváltások a XX. században

Az első világháború elvesztése után, 1918 novemberében a szerbek az újvidéki nemzetgyűlésen kimondták Bácska, Bánát és Baranya elszakadását, és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatlakozását, amelyet az 1920. június 4-én megkötött trianoni békével véglegesítettek. A terület a békeszerződés 1921-es becikkelyezése után az új délszláv állam része lett.

Az impériumváltással mintegy 21 ezer négyzetkilométernyi terület és – az 1921-es évi népszámlálás szerint – 467 658 itt élő magyar került a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság fennhatósága alá. 

A második világháború első éveiben Bácska és Baranya visszakerült Magyarországhoz, ez volt a második impériumváltás. A visszatérést azonban beárnyékolták az 1942 januárjában „hideg napok” néven elhíresült események, amelyek során magyar zsidók és szerb lakosok ezrével vesztették életét. 1944 őszén bekövetkezett a harmadik impériumváltás, és az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében Bácska végleg a második jugoszláv állam fennhatósága alá került. A jugoszláv kommunista partizánok 1944/45 telétől egészen 1948 januárjáig több tízezer magyart végeztek ki Vajdaság-szerte. Becslések szerint, az ártatlan magyar áldozatok száma 10 és 40 ezer közé tehető, de a történelmi tények tudományos megállapítására létrehozott Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság a mai napig nem véglegesítette a kutatási eredményeket.

A második világháború után, a konszolidáció első éveiben még vasszigort alkalmazott az új jugoszláv állam. Ebben nagy szerepe volt a Goli otokon (Kopár szigeten) kialakított börtönszigetnek, ahol köztudottan különös kegyetlenséggel bántak az állambiztonságra – vélt vagy valós – fenyegetést jelentő politikai elítéltekkel. Az ’50-es évek második felétől már az úgynevezett puha diktatúra jellemezte a politikát, vagyis bizonyos keretek betartásával – a párt és a legfelsőbb vezető, azaz Josip Broz Tito bírálását kivéve – viszonylag nagy szabadságot élvezhetett Jugoszlávia népe, köztük a vajdasági magyarok is. Tito 1980-ban bekövetkezett halála után azonban az egység látszatát már nem sokáig tudták fenntartani.

A ’80-as évek végén szükségszerűvé vált rendszerváltás Jugoszláviában több mint tíz évbe telt, és csak több évig tartó háborús vérontás árán sikerült véghezvinni.

Slobodan Milošević a ’80-as évek második felében egyre nagyobb hatalomra tett szert, amivel a szerbek kiemelt belpolitikai szerepét igyekezett biztosítani a tagországok között. 1988. október 6-án a „joghurtforradalom” néven elhíresült eseményen a Milošević-párti tüntetők lemondásra késztették a Vajdasági Kommunista Szövetség vezetőit. Az 1990-ben bevezetett új szerb alkotmánnyal megszüntették Vajdaság és Koszovó tartományának autonómiáját, ezzel centralizálták Szerbia politikáját. Milošević hívei Montenegróban is lemondásra kényszerítették az addigi vezetést. Szlovénia azonban betiltotta azt a tömegdemonstrációt, amely ott is lemondáshoz vezethetett volna. 1990 januárjában a Jugoszláv Kommunista Szövetség XIV. Kongresszusán – alapvető és súlyos nézeteltérések miatt – előbb a szlovén és a horvát, majd a macedón és a bosnyák küldöttség is elhagyta a tanácskozást, ezzel összeomlott az államszövetségi rendszer, és megkezdődött a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása.

Jugoszlávia szétesése

Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét. Horvátország szerb kisebbsége azonban ellenállt, és függetlennek nyilvánította a Krajina-területet, ami után az országban zavargások törtek ki. A Jugoszláv Néphadsereg (JNH) a szerb felkelőket támogatva, beavatkozott a konfliktusba. A helyzet kilátástalansága miatt Horvátország három hónapra felfüggesztette a függetlenségi nyilatkozatát. A szlovén hatóságok átvették a határátkelők ellenőrzését a jugoszláv hatóságoktól, amit a JNH vezetése egyoldalú határmódosításnak minősített, és támadást indított Szlovénia ellen. Ezzel 1991. június 26-án kitört az ún. tíznapos háború, amely július 7-én ért véget. A horvátországi háború első magyar katonaáldozatainak hírére béketüntetéseket szerveztek Vajdaság-szerte.

A Bosznia-Hercegovinában élő szerbek 1992 januárjában kikiáltották a boszniai Szerb Köztársaságot, a föderatív Jugoszlávia részeként. Előbb az Európai Közösség, később az USA is elismerte Szlovéniát és Horvátországot, majd Bosznia-Hercegovina függetlenségét. A montenegróiak és a boszniai szerbek azonban népszavazáson utasították el a Szerbiától való függetlenedést. Április 27-én kihirdették az ún. žabljaki alkotmányt, amelynek értelmében Montenegró és Szerbia romjaiból létrejött a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság.

1992-ben megkezdődött a szerb menekültek betelepítése Vajdaság magyarlakta területeire, amit az akkori magyar politika az etnikai arányok tervszerű megváltoztatásának tartott.

1991 és 1995 között több mint háromszázötvenezer szerb érkezett Vajdaságba, miközben a magyar diákok és a katonaköteles férfiak – esetenként teljes családok – tízezrével hagyták el a szülőföldjüket.

1995. november 21-én Franjo Tuđman horvátországi, Slobodan Milošević jugoszláviai és Alija Izetbegović bosznia-hercegovinai elnök aláírta a Daytoni Egyezményt, amelynek értelmében befejeződött a boszniai háború. A békeszerződést – melynek értelmében Bosznia-Hercegovinát két entitásra, a Bosznia-hercegovinai Föderációra, valamint a boszniai Szerb Köztársaságra osztották – december 14-én, Párizsban írták alá.

A NATO-bombázás évei

Néhány évvel később a koszovói konfliktus elharapódzott.

Jugoszlávia térdre kényszerítése érdekében a nemzetközi közösség egy hetvennyolc napos NATO-támadássorozatot indított, amely során Vajdaság több települését is bombatámadás érte.

1998 márciusában fegyveres összecsapásokra került sor Koszovóban, miután Milošević fegyveres csapatokat küldött a helyi szerbek védelmére. Az egységekben hétszáz vajdasági magyar katona is volt. Az első magyar áldozatok hírére Kasza József, Szabadka polgármestere és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, a behívóparancsok megtagadására buzdította a katonaköteles férfiakat. Vajdaságban rendszeressé váltak az etnikai alapú összetűzések, melyekben főként szerbek vertek magyarokat.

1998. október 10-én a NATO hivatalos jegyzékben kérte a magyarországi kormányt, hogy korlátozások nélkül használhassa a magyar légteret a Jugoszlávia területén végrehajtandó hadműveletekhez. A magyar kormány felhívta ugyan a figyelmet a vajdasági magyarok sajátos érdekeire, de jóváhagyta a kérelmet.

1999. március 24-én a NATO a koszovói szerb agresszióra hivatkozva megkezdte a bombázást, melynek során többször is magyarlakta területeket támadtak. Az országban gyülekezési tilalmat vezettek be, majd megtiltották az útlevelek meghosszabbítását és a katonaköteles férfiak külföldre utazását.

Annak érdekében, hogy megakadályozzák a Vajdaságban állomásozó erők Koszovóba vezénylését, a NATO gépei április során mindhárom Duna-hidat lebombázták Újvidéken. Április 15-én légitámadás következtében négy lövedék érte Szabadka észak-keleti részét. Ebből három katonai célpontot talált el, egy pedig lakott területen csapódott be, aminek következtében tíz ház összedőlt. Április 19-én Szabadkát másodszor is légitámadás érte, de polgári létesítményt ezúttal nem találtak el. Májusban találat érte az Újvidéki Televízió épületét.

A demokratikus fordulattól napjainkig

A szerb vezetés kénytelen volt elfogadni a háború lezárását deklaráló ENSZ-határozatot, így 1999. június 10-én véget ért a Jugoszláviát sújtó NATO-bombázás. Slobodan Milošević uralmát azonban csak 2000 őszén sikerült megdöntenie az Otpor (Ellenállás) Mozgalomba tömörülő, választási csalások ellen tüntető szerbiai polgároknak, valamint a Szerbiai Demokratikus Ellenzéknek (SZDE).

2000. október 5-én országszerte nagy tüntetéseket tartottak, amelyeken végül a katonaság és a rendőrség is a tüntetők oldalára állt. Az SZDE Belgrádban átvette a hatalmat. Milošević másnap elismerte a vereségét. Decemberben rendkívüli parlamenti választásokat tartottak, amelyen az SZDE kétharmados fölénnyel győzött, és ezzel Zoran Đinđić, aki 1994 óta a Demokrata Párt (DP) elnöke is volt, Szerbia első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke lett. Az új kormányban, 2001-ben Kasza József is helyet kapott, aki 2003-ig töltötte be kormányalelnöki tisztségét. 

Zoran Đinđić 2003-ban a belgrádi kormányépület előtt merénylet áldozatává vált.

A JSZK 2003 februárjában Szerbia és Montenegró Államközösségévé alakult. A Đinđić elleni merénylet márciusban történt, ami után az SZDE néhány hónapon belül szétesett, és rendkívüli választásokat írtak ki Szerbiában. Akkor a Szerbiai Demokrata Párt (SZDP), a G17 Plusz, valamint a Szerb Megújhódási Mozgalom – Új Szerbia koalíciója nyert és alkothatott kormányt. 2004-ben azonban egy ellenzéki politikus, a DP színeiben induló Boris Tadić lett az államelnök. 2006-ban, a referendumot követően Montenegró is kikiáltotta függetlenségét, és létrejött a Szerb Köztársaság. A 2007-es parlamenti választások után a DP – koalícióban a Szandzsáki Demokrata Párttal – vezető kormánypárttá vált. Koszovó – amely Vajdaság Autonóm Tartomány mellett Szerbia másik autonóm tartománya volt – 2008-ban ugyancsak kikiáltotta függetlenségét, ám ezt Szerbia mind a mai napig nem ismerte el. A koszovói helyzet mindenesetre előrehozott választásokat indokolt, amelyen a DP 2008-ban is megerősítette pozícióját, parlamenti ciklusának végét azonban már belharcok és korrupciós botrányok kísérték végig.

Ekkor mérettetett meg először a 2008-ban, a Szerb Radikális Pártból kilépő Tomislav Nikolić által alapított Szerb Haladó Párt (SZHP), amely 2012-ben megnyerte a paralmenti választásokat, és – a Szerb Szocialista Párttal (SZSZP) koalícióra lépve – kormányt alakított. A pártelnököt időközben az addigi miniszterelnök-helyettes, Aleksandar Vučić váltotta. Az SZHP és az SZSZP 2014-ben feloszlatta a kormányt, és rendkívüli parlamenti választásokat írt ki, amelynek eredményeként Vučić lett a miniszterelnök, és ezt a pozícióját a 2016-ban előrehozott parlamenti választásokon meg is erősítette. 2017-ben Vučić elindult a köztársasági elnöki tisztségért, amely pozíciót megnyerte és azóta is betölti. Szerbia miniszterelnöke 2017 óta Ana Brnabić, aki bár függetlenként lett az ország első női miniszterelnöke, azóta ugyancsak belépett az SZHP-ba. 2014-től napjainkig a VMSZ is az SZHP koalíciós partnere, így kormánypártnak minősül Szerbiában.

A demokratikus fordulat után Vajdaság 1990-ben megszüntetett autonómiájának kérdése ismét napirendre került. A belgrádi parlament 2002-ben – a konszolidáció és a nemzetközi nyomás hatására – elfogadta az ún. omnibusz-törvényt (Az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló 2002. évi törvény), amellyel Vajdaság több autonóm hatáskörét is visszaállította, a többi között az államigazgatási hatáskör is visszakerült a tartományhoz. A Szerb Köztársaság 2006-ban elfogadott alkotmánya után a vajdasági Képviselőház megkezdte a tartomány jogszabályi hátterének kidolgozását. 2008-ra elkészült Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) statútumtervezete, amely 2010-ben lépett hatályba. Jelenleg a 2014-ben meghozott tartományi alapszabály van érvényben. A VAT hatásköreinek meghatározásáról szóló törvényt 2009-ben fogadta el a szerb parlament, ám ezeket a hatásköröket az utóbbi évtizedben folyamatosan építi le a köztársasági hatalom, aminek következményeként korábbi, tartományi hatáskörű törvényeket kell a köztársasági rendeletekhez igazítani, intézményeket leépíteni – illetve a centralizált belgrádi közigazgatásnak alárendelni –, és nem utolsósorban a tartomány finanszírozása sem kielégítő. A köztársasági alkotmány értelmében a VAT költségvetése a Szerb Köztársaság Költségvetésének legalább 7 %-át kellene kitennie. 

A vajdasági magyarok

Ahogyan az a fenti összefoglalóból is kiolvasható, Vajdaság elmúlt százöt éve igen sok megpróbáltatásnak tette ki a régióban élő nemzetiségeket, köztük azt a – kezdetben – nem egész félmillió lélekszámú magyar nemzeti közösséget, amely Trianon után Magyarország déli határának túloldalán rekedt. 1918 és 1923 között az első délszláv állam mintegy 40 ezer magyart kényszerített a szülőföldje elhagyására. A két világháború közötti időszakban az életfeltételeitől megfosztott, zömében mezőgazdaságból élő magyarok közül nagyjából ugyanennyien kényszerültek emigrációba, és leltek új hazára többnyire az amerikai kontinensen.

A világhárorú évei az 1941-től ’44-ig tartó időszakban előbb a vajdasági szerbektől és zsidóktól, az 1944-től ’48-ig tartó periódusban pedig a magyaroktól és a németektől követelt tetemes emberáldozatot Vajdaságban. Ebben az időszakban a magyarokat nem csak a fizikai megsemmisítéssel járó vérveszteség, hanem újabb menekülthullám is súlytotta, aminek következtében mintegy 40-60 ezer fő hagyta el a szülőföldjét. Jelezzük azt is, hogy a bácskai zsidók megsemmisülése, illetve a holokauszt túlélőinek a második jugoszláv állam által történő ellehetlenítése, majd az azzal összefüggű tömeges kivándorlása, a magyar kényszerkisebbségi közösség számbeli súlyának erodálása mellett a vajdasági magyarság gazdasági és intellektuális térvesztésére is komoly hatással volt. Korunk tragédiája, hogy a történelmi tények megállapítására vonatkozó kölcsönös elismerés továbbra sem történt meg, így nem is zárhatók le teljes, kétoldalú egyetértéssel az 1941 és 1948 között elkövetett népirtások eseményei, de erről a témáról a későbbiekben még részletesen is írunk.

A nemzeti és regionális identitást a következő évtizedekben teljesen összezavarta a jugoszláv szocialista eszme,

amely a ’60-as, ’70-es, ’80-as években – számos elhunyt vagy kisemmizett nagytőkés elkobzott vagyonának árán és tetemes államkölcsönök révén – teremtett jólét érzésével (az Adriai-tengeri nyaralásokkal, a piros útlevéllel, a farmernadrággal, a kozmopolitizmus szellemében történő és a nyugati világ kulturális mozgalmainak beszivárgását hallgatólagosan jóváhagyó szabadságeszmével), az asszimiláció felerősödéséhez vezetett.

Ehhez adódtak még a ’90-es évek délszláv háborúi, előbb az 1991 és 1995 közötti háborúk, majd az 1999-es koszovói konfliktus és az azt megfékező NATO-bombázás. A XX. század utolsó évtizede demográfiai tekintetben újabbnál újabb népességcsökkenést idézett elő a magyar közösség kárára. Egyfelől a háború, illetve az azt követő egzisztenciális bizonytalanság elől menekülő magyarok elvándorlása, másfelől a Jugoszláv Föderáció egykori utódállamaiból érkező szerbek betelepítése változtatta meg a régió etnikai arányait Vajdaságban.

A demokratikus fordulat után, a 2000-es évek első évtizedében valamelyest konszolidálódott a helyzet, és az elvándorlás mérséklődött. A 2012 utáni, és immár tíz éve regnáló SZHP azonban az első intézkedései között vezette be – a DP pártalapú foglalkoztatásra épülő rendszerének lebontására tett kísérletként – a közszférában foglalkoztatottakra vonatkozó létszámstopot. A szerb kormány a 2021-ig érvényben lévő rendelettel elsősorban a felsőoktatási végzettséggel rendelkező friss diplomásoknak, köztük számos vajdasági magyarnak lehetetlenítette el az álláshoz jutását.

Ebben a társadalmi és gazdasági vákuumban találta a vajdasági magyarokat a magyar kormány 2010-es döntése, ami az 1993. évi LV. törvény módosításával bevezette az egyszerűsített honosítási eljárást, vagyis a kettős állampolgárságot. Való igaz, hogy a kettős állampolgárság intézményének bevezetését a Kárpát-medencében a vajdasági magyarok kezdeményezték és szorgalmazták a leginkább, de ezt elsősorban a jugoszláv háborús helyzet indokolta, abban a reményben, hogy ezzel a diplomáciai gesztussal elkerülhető a katonakorú férfiak hadkötelessége.

A háború éveiben ez nem történt meg. Ellenben a 2010-es években, a nemzeti összetartozás jeleként, a Fidesz-kormány által felkínált lehetőség

vajdasági magyar családok ezreinek adta meg a kezdő lökést ahhoz, hogy – immár európai uniós útlevéllel a kezükben – végérvényesen elhagyják a szülőföldjüket.

A vajdasági magyarok lélekszámának legfrissebb adataira még néhány hónapot várni kell. A 2022 őszi népszámlálás eredményeit részben – a lakosságszámadatokra vonatkozóan – ugyan már közölte a Köztársasági Statisztikai Hivatal, ám a nemzetiségi népességszámadatokat csak 2023 áprilisában teszi közzé. Az első becslések szerint 2011 és 2022 között, az akkori 253 899-ről mintegy 20%-kal csökkent, és ezzel kétszázezer alá esett a vajdasági magyarok száma. 

 

Gyurkovics Virág
About Gyurkovics Virág 27 Articles
Gyurkovics Virág 1987-ben született Szabadkán. Újságírói pályáját 2009-ben a Vajdaság Ma hírportálnál kezdte. 2012-től a Hét Nap hetilap újságírója, 2014-től a művelődési rovat szerkesztője. 2017-től szabadúszó újságíróként közölte publicisztikáit és tényfeltáró cikkeit a többi között az Átlátszó, az Átlátszó Erdély, a KRIK, a CINS, az Autonómia, a Dunszt és a Napunk online felületein, valamint a Családi Kör hetilap hasábjain. 2023-ban elindította az Átlátszó Vajdaságot. A Vajdasági Független Újságírók Egyesületének (NDNV) a tagja.