Identitáskeresésem a 2000-es években

Fotó: Szerda Zsófia

Az Átlátszó Vajdaság indulása kapcsán a vajdasági Délhír portálon megjelent, hogy újságírói pályám megkezdése előtt tagja voltam a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak (HVIM). Az alábbi jegyzetben felidézem a HVIM-tagságom állomásait.

A HVIM szabadkai tevékenységével egy baráti társaság révén ismerkedtem meg 2003-ban, amikor 16 éves voltam. Ebben az időszakban Vajdaságban túl voltunk a ’99-es NATO-bombázásokon, és – részben a Jugoszlávia szétesésével járó háború utószele, részben a Koszovó elvesztésétől való félelem miatt – a szerb nacionalisták által a magyarok kárára elkövetett passzív agresszió, a kisebbségi jogok csorbítása, illetve szélsőséges esetekben a magyarverések szinte mimndennaposak voltak. A 2003-as baráti találkozókon a résztvevők arról beszéltek, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk nekünk, vajdasági magyaroknak a kisebbségi létünk okán, és milyen fontos mégis a szülőföldön való megmaradás.

A személyes érintettségem a magyar identitás kérdésében 2004-ben erősödött fel, amikor az akkori páromat olyan súlyosan bántalmazták, hogy agyrázkódást és arccsonttörést szenvedett. Később a bíróság is megállapította, hogy nemzeti alapú támadás történt. Ez az eset az egyik legsúlyosabb atrocitás volt, de azokban az években egyébként is mindennapos volt, hogy kisebb-nagyobb társaságokat, vagy akár egy-egy telefonáló embert, verbálisan vagy fizikailag bántalmazzanak, ha magyarul beszéltek az utcán.

A HVIM intenzív kampányt folytatott a 2004. december 5-én megtartott, kettős állampolgárságról szóló népszavazást megelőzően, amelyen a külhoniak számára a magyar állampolgárság megadására buzdított. A népszavazás eredménytelensége végtelen csalódottsággal töltötte el a határon túli magyarok zömét – köztük engem is. Kitaszítottnak éreztem magam, akit sem a szerbek, sem a magyarok nem akarnak maguk között látni.

2005 januárjában az egyik kezdeményezője voltam a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium épületében fenntartott Kosztolányi-szoba rendbetételének, és megkoszorúztuk a költő szobrát. Februárban a szabadkai Népkörben levetítettük Koltay Gábor Trianon című dokumentumfilmjét. Márciusban pedig rendezője voltam egy irodalmi estnek, amelyen éppen az idézett portál főszerkesztőjének a könyvét mutattuk be egy performansszal egybekötve.

2005. május 28-án Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök – aki a decemberi népszavazást megelőzően a kettős állampolgárság megadása ellen kampányolt – Szabadkára látogatott, hogy felavassa a Magyar Házat. Negatív kampányára emlékeztetve néhányan transzparensekkel tüntettünk ellene. Ám Gyurcsány ebből mit sem láthatott, mivel minket az érkezése előtt rabszállító autóval vittek el a szabadkai rendőrállomásra, ahonnan a miniszterelnök távozása után mi is kisétáltunk.

2007-ben a HVIM éves Trianon-felvonulásán a szerb nagykövetség előtt felolvastam egy petíciót. A szövegét nem én írtam, vélhetően a korábbi években felolvasott szöveget aktualizálták a csoporttársak, akik személyesen nem jöttek el, és mivel addigra a tagság már jelentősen megcsappant, egyszerűen nem volt más, aki felolvassa azt. A „délvidéki alelnök” tisztséget – úgy emlékszem – azért olvasták be a nevem előtt, hogy komolyabbnak tűnjön a szervezeti háttér. Az a portálon szereplő állítás pedig, hogy „egy rövid, néhány hétig tartó időszakban a HVIM délvidéki szervezetének az elnöki tisztségét is betöltöttem” egyszerűen valótlan, ami leginkább a tisztelt kolléga újságírói tevékenységét minősíti.

Ténylegesen sosem töltöttem be döntéshozatali szerepkört a szervezeten belül, amely egyébként hivatalosan nem is volt bejegyezve Szerbiában.

A HVIM tevékenysége nem sokkal később – érdeklődés hiányában – abbamaradt. A korábbi tagok közül néhányan politikai színtéren kezdtek tevékenykedni, vagy más lokális szervezetbe tömörültek – én ezekben 2007 után már nem vettem részt.

Ebben a 2003-tól 2007-ig tartó, körülbelül négyéves periódusban Szabadkán egy nagyjából 15-20 fős baráti társaságról beszélhetünk, és hasonló létszámmal működtek helyi szervezetek más településeken is. A HVIM akkori tevékenysége, azon belül az én tevékenységem, arra terjedt ki, hogy a vajdasági magyarság identitását erősítsük, hozzájárulva ezzel az elvándorlás és az asszimiláció mértékének csökkentéséhez. Konkrétan könyvadományokat gyűjtöttünk és osztottunk szét vajdasági magyar oktatási és kulturális intézményeknek, előadásokat, bulikat, koncerteket szerveztünk. Néha Szegedre, Budapestre utaztunk, hogy találkozzunk más barátainkkal, részt vettünk a március 15-én, augusztus 20-án és az október 23-án megtartott fővárosi ünnepségeken.

Agresszív cselekményben soha nem vettem részt, és nincs tudomásom arról, hogy ilyesmi történt volna Vajdaságban, amíg nekem közöm volt a szervezethez, vagy akár az azt követő időszakban.

2007 őszén elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, és onnantól kezdve már se időm, se szándékom nem volt arra, hogy ezt a tevékenységet folytassam. Az egyetemen tanultakkal, később a tudósítói munkámmal és az európai utazásaimmal párhuzamosan kiszélesedett a világlátásom. Megértettem, hogy az az elnyomás, amit fiatalon a nemzeti identitásom megélésével szemben tapasztaltam, egy szűk, szélsőséges réteg álláspontja volt csupán, és véletlenül sem tükrözi a többségi nemzet nézeteit.

Az azóta eltelt 15 évben sokat dolgoztam azon, hogy a korábbi tapasztalatlanságom, tudatlanságom miatti gondolkodásomat felülírjam. Ezért is lett a misszióm, hogy a lebutított válaszok helyett, amiket tizenéves fejjel adtam a világ kérdéseire, immár minél alaposabb utánajárással tudjak felelni.

Most, amikor a múltamnak ezzel a szegmensével szembesülök, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyfelől nem tagadhatom meg azt a bennem élő kamaszt, aki akkor a magyarsága miatt érzett üldöztetésre hiánypótló közösségi összefogással és aktivitással reagált. Másfelől azzal a nemzeti radikalizmussal, amivel a HVIM neve összeforrt, nem tudok azonosulni. Megjegyzem, Szerbiában akkoriban úgy éreztük, az is radikalizmusnak minősül, ha magyarul veszünk levegőt. Holott, úgy gondolom, semmit nem csináltunk másképp – talán csak kicsit szervezetlenebbül, ügyetlenebbül és sokkal kevesebb pénzből –, mint amit ma a Nemzeti Együttműködés Rendszere a külhoni tevékenységén belül tesz.

Kamaszként éretlen voltam arra, hogy felmérjem, mivel jár az ilyen nyilvános szereplés, amit én a korábbi színitanodás és cserkészeti aktivitásaim után egy újabb állomásként éltem meg, de mások politikai hasznot húztak ebből. Nem arról van szó, hogy szélsőjobbosból egyszer csak liberális lettem – bár tudom, hogy a közvélemény előszeretettel egyszerűsíti le az ideológiai nézeteket erre az ellentétpárra. Mindenesetre kisebbségi létben, a mai ismereteim és nézeteim alapján mindkét skatulyát elutasítom.

Aki hozzám hasonlóan veszi a fáradságot, hogy összetett kérdésekre összetett válaszokat keressen, és végigtekint az elmúlt tíz éves újságírói pályámon, az láthatja, hogy a nemzeti és regionális identitásunk kérdése továbbra is foglalkoztat.

Az önazonosságom kinyilatkoztatásának legfontosabb mutatója pedig az, hogy nem hagytam el a szülőföldemet,

magyarul publikálok, és elsősorban a vajdasági magyarság kérdéseivel foglalkozom. Ugyanakkor próbálok azzal a nyitottsággal reagálni a körülöttünk lévő dolgokra, ami felfogja azt a sokszínűséget, amit a világ a maga teljességében jelent. Ez nem egy címke, amit az írásaimra biggyesztek, hanem egy állandó törekvés a dolgok teljes valójában való megismerésére. Ezt képviselem újságíróként.

Gyurkovics Virág

Gyurkovics Virág
About Gyurkovics Virág 27 Articles
Gyurkovics Virág 1987-ben született Szabadkán. Újságírói pályáját 2009-ben a Vajdaság Ma hírportálnál kezdte. 2012-től a Hét Nap hetilap újságírója, 2014-től a művelődési rovat szerkesztője. 2017-től szabadúszó újságíróként közölte publicisztikáit és tényfeltáró cikkeit a többi között az Átlátszó, az Átlátszó Erdély, a KRIK, a CINS, az Autonómia, a Dunszt és a Napunk online felületein, valamint a Családi Kör hetilap hasábjain. 2023-ban elindította az Átlátszó Vajdaságot. A Vajdasági Független Újságírók Egyesületének (NDNV) a tagja.